A 19. század végére a bor vizezése általánossá vált, még akkor is, ha ezt büntették. 300 forint bírságot kapott a forgalomba hozó és a készítő is egyaránt, valamint utóbbit két hónap eltíltásra ítélték.
Az ital vizezése tulajdonképpen a kocsmáltatással és a [boradó]? behajtásával egyidős.
A vizezés kimutatásásra az alma, szőlőbogyó, fenyőmag, burgonya és tojáspróbát alkalmaztak, amely a fajsúlykülönbségen alapszik. Amennyiben ezek nem sűlyednek le az edény fenekére, akkor a bor tiszta, nincs vizezve, viszont ha lesűlyednek, akkor vizezett az ital.
Késöbb a kákatő próbára tértek át, ami úgy mutatta ki a bor vizezését, hogy a kákatő magához szívta a vizet.
A Gazdaságot Tzélzó Újság 1796-ban azt javasolta, hogy beolajozott vastag nádat merítsenek a borba: ha az vizezett volt, a nád felületéhez vízcseppek tapadtak.
A Falusi Gazda 1867-ben szintén ismertetett egy módszert: a borostyángyökérből készült pohárba öntött bor abból kiszivárog, csupán a vizezett bor marad fönn.